1.rész - indulás

Sziasztok! Meghoztam az első részt.  Elnézést, hogy ilyen  későn hoztam. A történet megtörtént dolgokat  is tartalmaz. Az első rész még nem olyan izgalmas, de nem akarom elkapkodni a történéseket, azonban egyre izgalmasabb lesz. Jó olvasást! Xx.

A családi összetartáshoz sok tényező fontos, mint például, a szeretet, elfogadás, támogatás, megbecsülés és talán az egyik legfontosabb az alázat. A jómódban elő rokonságokban sokszor megy a vita a pályaválasztás terén. Legyen szó általánosról, gimnáziumról, szakközépről, főiskoláról vagy egyetemről. Ez a mi családunkban is, így történik. Édesapám nem tudja elfogadni, hogy én szakközépiskolába mentem  és döntésem arra jutott, hogy hanyagolom az egyetemet. Az unokatestvéreim és bátyám, mind egyetemisták vagy főiskolát végzők. De miért nem lehet megérteni? Én nem ők vagyok! Én nem ebben találom, az örömöm. Különcségem miatt, viszont mindenki ellenem fordult, így lettem apa pici lányából, a család fekete báránya…

#06.21

Eljött ez a nap is. Még mindig nem épültem fel, az elmúlt egy év folyamatos csapásaiból. Mégis, valahogy úgy érzem, hogy sikerült megerősödnöm, de tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani. Eljött a családi nyaralás napja, s itt minden önbecsülésedet, sárba tiporják. Hiába vagy erős, ők tönkre tesznek mindent. Egy elgyötört ember lettem mellettük, s nőnek sem mondhatom magam. Édesanyám példáját nézve, egy nő nem ilyen. Egy nő erős, szép, s kedves. Én egy boxzsák lettem, amit a családom, folyamatosan üt, legtöbbször szavakkal, de talán az jobban fáj, hiszen örökre élnek bennem szavaik, ahogy megaláznak. Egy személy támogatott, bármit tettem, de ő már nem lehet köztünk... itt  hagyott. A napok lassúak és gyötrelmesek nélküle. Első családi nyaralásom lesz, úgyhogy anyát nem tudom felhívni, ha problémám van. Nem lesz mellettem senki, nem fog meghallgatni senki, mindenkinek lesz társasága, kivéve ennek a báránynak. Nekem senkim sincs… de mégis érzem ez kicsivel másabb lesz, mint a többi. – Gondolkodtam, a plafont nézve, s szemhéjaim lassan érintették egymást. A szobában a sötétség uralkodott és csak a televízió lágy fénye világította a helyiséget. Tudtam fel kell kelnem, de nem akartam, az agyam csak az egyedüllét gondolatával volt lekötve. Nem tudom, meddig járkált az idegesség fel, s alá gyomromba, amikor egy kéz ért vállamhoz. Fejem lassan irányába fordítva láttam meg a férfi arcát.

- Te mióta vagy fent? – hallottam meg a szokásos mély hangot. Lágyan rándítottam vállamat neki, jelezve, semmi kedvem beszélgetni. – Gyere ebédelni. – állt fel ágyam mellől, s kiment a helységből. Egy könnycsepp hagyta el szemem, miközben felültem ágyamon. Azt az egy cseppet hagytam siklani arcomon, de a többinek nem engedhettem utat. Bal lábam érintette először a lágy szőnyeget, majd jobb lábamat a bal mellé tettem, s így az ágy szélén ütve, arcomat, tenyerem takarásába véve zokogtam.

- Viki, ebéd! – hallottam öcsém ordítását. Felemeltem fejemet, megtöröltem szemem, s lehajtott fejjel indultam le. Az ebéd közben kacagások, s beszélgetések folytak, aminek én nem voltam részese.

- Mi a bajod? – lökött meg testvérem, s halkan feltette a kérdést.

- Te is tudod, pontosan. – vetettem rá megvető pillantásokat.

- Most szépen befejezed ezt a viselkedést. – gyilkolt meg szemével.  Hangosan letettem a tányérra evőeszközeimet, s hirtelen felállva az asztaltól, sétáltam el. Ez volt az a pont, ahol tudtam…felesleges leszek.

*10 óra múlva

A telefonom kijelzőjére néztem, ami immár 23:00-át mutatott. Nagy sóhajt vettem és beszálltam a kocsi leghátsó sorába és testvérem egyből utánam mászott. Kikotorásztam a táskámból egy könyvet és a kezébe nyomtam.

- Neymar. – olvasta fel hangosan, majd megvetően rám nézett, mire én elmosolyodtam. Levette rólam gyilkos pillantásit, s kinyitotta a könyvet és azt a lámpafényébe tartva olvasta. Soha nem kedvelte Neymart, a könyvbe mégis, mintha belemélyült volna. Három lap végigolvasása után megszólalt. – Ezt Neymar apja írta? – tartotta még mindig a könyvet a kezében.

- Neymar, meg az apja... – akartam visszakapni a könyvemet, de nem engedte. A fény felé tartva olvasott még pár oldalt, majd visszaadta. Mosolyogva süllyesztettem be a könyvet táskámba és végre a sofőrünk is megérkezett.

- Apa!

- Igen?

- A többiek?

- Ők Újhelyből jönnek. – válaszolta a sofőr, miközben beindította a kocsit. Felhúzott szemöldökkel dőltem hátra. Nyolcan ültünk a kocsiba, így betöltve az összes helyet.  Az út csendes volt, csak az előttem ülő öcsém épp lejátszódó meséjének hangja töltötte be a kocsit, míg az első megállónál - öcsémet leszámítva, aki alvó állapotba állította magát - mindenki kiszállt. Amikor utolsóként kimásztam a járműből vettem észre a család másik felét. Elveszetten kóvályogtam, bárhova álltam nem tudtam hozzászólni a témához és valószínűleg nem is érdekelte volna őket a véleményem. Rövid volt az utca és a végében láttam, ahogy kétfelé ágazódik az út. Sétálni kezdtem, a sötét égbolt alatt, s a levegő lágyan fújta a hideget arcomba. Az utca vége felé jártam, ahol egy faház szerű vendéglő helyezkedett el. Láttam, hogy nincs értelme tovább menni, visszafordulva sétáltam oda a családomhoz.

- Viktória! – szólt oda apa. – Beszállás. – megforgattam szemeimet és félénken böktem egyet Dani vállába.

- Mi van? – fordult felém, s gorombán feltette ezt a kérdést.

- Be-beszállás. – dadogtam el.

- Akkor szállj be. – nézett rám hülyén. Tettem amit mond és visszaszálltam a helyemre és ő egyből utánam. Egy idő után unatkozni kezdtem, s a táskámban kezdtem kutakodni, ami nem volt valami halk művelet. Felpillantottam és mostohaanyám égető tekintetével találkoztam. Ráemelve tekintettem küldtem vissza, ugyanazt a megvető nézést, nagyot sóhajtott, majd előre fordult. Megtaláltam fülhallgatómat, így számomra vége volt a beállt és elviselhetetlen csendnek. Tökéletes volt, ahogy az ablakon néztem az éj szépségét, ahogy a zene egy megnyugtatást adott, egy védelmet, amit nem vehettek el tőlem.  A többi megállónál nem szálltam ki, nem volt kedvem egyedül nézni a semmibe és azt kívánni „Bár ne jöttem volna…” . Kemény két és fél óra ülés után megérkeztünk a repülőtérhez, ahol még a csomagteret nem nyitották meg. Az unokatestvérem mellett álltam, mikor édesanyja megszólalt.

- Azt ne tedd majd fel, az poggyász. – ránéztem a mellettem lévő sokkal idősebb fiúra, aki megforgatta szemét és fejét rázta unottan. Halkan nevetni kezdtem, amit ő is észrevett, s elmosolyodott, és talán először éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül…